Mint a halálraítéltek a kivégzésük előtt...
Várunk,már mindenki türelmetlen...
S ekkor halljuk: "gyertek!"...
Odalépek az asztalhoz,és úgy érzem,a jövőm függ a kis borítékokon.Bal kezemet kinyújtom,behunyom a szememet,s megragadom az egyiket...a kezemben a boríték...reszketek...nem akarom megtudni,mi áll benne...még nem.
De nem húzhatom tovább az időt,még hárman várnak mögöttem az ítéletükre.
Lassan,amennyire lassan csak lehet,kinyitom a borítékot,s a benne lévő lapot a kezembe veszem.
- A 17-es tétel...négyszögek csoportosítása - nyögöm,olyan hangosan,amennyire reszkető hangom engedi.Közben százszor,ezerszer megbánom,hogy pont azt a borítékot sikerült megtalálnom...szinte bármi jobb lett volna...
Odacsoszogok a helyemhez,amit még pár perccel ezelőtt stoppoltam magamnak.Leülök.Tudom,nincs sok időm,a pánik kezd eluralkodni rajtam.Ha bepánikolok,végem.Két karomat összefonom,és az asztalra rakom,arra hajtom a fejem.Próbálom kizárni a külvilágot.Lassan kezdek megnyugodni,a légzésem egyre nyugodtabb,bár még mindig zihálok,de már levegőt legalább kapok...már ez is valami.
Amikor a fejem már nagyjából kitisztult, elkezdek írni.A kezem remeg,az írásom mint a macskakaparás,de nem érdekel,leírok mindent,ami az eszembe jut.
Mikor úgy érzem,befejeztem,jelentkezek...jelzik,hogy menjek...
Odamegyek,leülök.Próbálok levegőhöz jutni.Már épp belevágnék - lesz,ami lesz alapon - jelzik,hogy még várjak,mindjárt jön a következő áldozat,aki szintén rálép arra az útra,amelyiken én épp járok...most lép be a terembe...nem vagyunk különösebben jóba,mégis izgulok érte...
- 8-as tétel.Egyenletek. - jelenti ki.
- A kis mázlista - gondolom,de nincs időm tovább ezen agyalni,jelzik,hogy elkezdhetem
Belevágok.A hangom remeg.De csak mondom.Néha félbeszakítanak,amikor valami nagy baromságot mondok.Visszakérdeznek.Néha megállok levegőt venni,vagy elgondolkodni azon,hogy jót mondtam-e...
-Mi van a deltoid átlóival? - kérdez vissza...kell pár másodperc,mire felfogom.
- Merőlegesen felezik egymást. - válaszolom.Ez van a papíromon... nem vagyok abban az állapotban,hogy végiggondoljam,helyes-e az,amit írtam.
- Az egyik szó nem jó. - Vajon melyik... - Felezik egymást?Nézd meg jobban,biztos vagy te ebben?
- Nem felezik egymást!A szimmetriatengely felezi a másik átlót - hogy én mekkora egy hülye vagyok.
Ülök.Várom,hogy most mi lesz.Én a magam részéről befejeztem.
- Úgy be tud pánikolni... - a matektanárom mondja ezt a másik vizsgáztató tanárnak - ...hogy az valami förtelem
Mondják a jegyet,de képtelen vagyok felfogni.Ez egyszerűen nem létezik!
- .... Nem baj? - hallom a kérdés második felét.Mi nem baj?
- Nem,persze,hogy nem baj! - Csak tudnám mi...
Próbálok nem összerogyni,egyenesen tarom magam,amennyire csak lehet.Kilépek a teremből,becsukom magam mögött az ajtót.
Már nem lát senki...
Nekidőlök a falnak,egy könnycsepp gördül végig az arcomon.Ám a könny sosem érkezik egyedül,s ez most sem volt másképp.Próbálom magamban tartani a zokogást.Szünet van,most épp nem lát senki,de bárki megláthat.Végigmegyek a folyosón görnyedt háttal,könnyes arccal.Tanárok,diákok jönnek velem szembe,látom az értetlenséget az arcukon.
Odaérek a termünkhöz.Én vagyok az első,aki visszatért.
Az osztálytársaim egyből megrohamoznak,kérdéseket tesznek fel,vagy százat.Nem is számolom,hányra válaszolok,egyszerre kérdeznek legalább hárman,viszont ennyi kérdésre nem tudok válaszolni,és mire egyre mondok valamit,máris rám zúdítják a következő adagot.
Megválaszolok annyi kérdést,amennyit csak tudok,mire valaki könnyáztatta arcomat látva rákérdez a lényegre.
- Hányas lett? - ebben a pillanatban hirtelen beugrik minden.Az elmúlt hónapok.A tanulással töltött idő.Minden másodperc,mikor úgy éreztem,hogy ennyi,kész,vége én ezt nem értem,én ehhez túl hülye vagyok,feladom.Az összes lépcsőzés,miután már lihegtem,nem kaptam levegőt,amikor úgy éreztem,menten megfulladok.Amikor a vizsga előtt azt hittem,odahányok.És persze a könnyek,amiket vizsga előtt,közben,és után ejtettem.És újra kitörtek belőlem a könnyek.A megkönnyebbülés könnyei.
- Ötös!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése