Delphine De Vigan: No és Én

Delphine De Vigan: No és Én

 "Aki folyton a bizalmadról akar megbizonyosodni, az fog elsőként elárulni."

"Azt hittem, az erőszak a kiabálásban, az ütésekben, a háborúban, a vérben van. Most már tudom, hogy az erőszak a csöndben is van, hogy szabad szemmel néha láthatatlan. Erőszak az idő, ami befedi a sebeket, erőszak a napok kérhetetlen láncolata, a visszafordulás lehetetlensége. Erőszak ami kicsúszik a kezünkből, ami hallgat, nem mutatkozik, erőszak az, amire nincs magyarázat, ami örökre átlátszatlan marad."

 Ennél a könyvnél nem a feltűnés volt a cél,ezt,azt hiszem leszögezhetjük.Vékony,szürke,meghúzza magát a színes,vastag,könyvek között,amik büszkén hirdetik címüket nagy,cirádás betűkkel.
A történet is ilyen egyszerűnek tűnik.Három főszereplője van a sztorinak, szinte más olyan szereplő nincs is a könyvben,akit különösebben megismernénk.Viszont a főszereplőkről rengeteg mindent megtudunk.Három különböző tizenéves,különböző módon magára hagyva.A történetet Lou,egy 13 éves,intellektuálisan koraérett,álmodozó párizsi lány meséli el. Lou egy látszólag tökéletes életet él,mindene megvan. Lou összeismerkedik egy 18 éves,hajléktalan lánnyal,No-val.No-nak senkije és semmije sincs,csak egy zötyögős, kerekes bőröndje.A harmadik szereplő Lucas,Lou osztálytársa .Lucas 17 éves,túlkoros az osztályában,már kétszer bukott.Egyedül él egy óriási,párizsi lakásban.Ennek a három különböző gyereknek a sorsuk összefonódik.De hogy hogyan?Vajon minden próbálkozásuk hiábavaló?Szíven üt,és elgondolkodtat.

 A sztori teljesen ebben a világban játszódik,nincsenek benne se 

varázsló,se mágia,semmi ilyen.
 Nekem egy osztálytársam ajánlotta,ő azt mondta,hogy nagyon depressziós könyv.Hát....nem.Nem mondanám,hogy egy tipikus vígjáték,kesernyés hangvételű,szomorkás...de durvábbra számítottam!Sokkal durvábbra!Mindenesetre egy jó könyv.Nem pörgött túlzottan a sztori.Ha egy olyan könyvet akarsz olvasni,ami teljesen nyíltan a mai világról,társadalmi realitásairól mesél,akkor mindenképp ezt olvasd el!

"Tudom, néha jobb így maradni, önmagunkba fordulva, magunkba zárkózva. Mert elég egy pillantás, hogy meginogjunk, elég, ha valaki kinyújtja a kezét, és máris érezzük, mennyire törékenyek,mennyire sebezhetőek vagyunk,

és minden összeomlik, akár egy gyufából emelt piramis"